Elérhető a kiállítás megnyitóbeszéde

A kiállítást a művész igaz barátja, Kampfl János kőfaragó mester nyitotta meg. Az alábbiakban a teljes megnyitóbeszédet olvashatják azok, akiknek nem volt lehetőségük részt venni a megnyitón, illetve azok, akik szeretnék újra átgondolni és értelmezni az ott elhangzott gondolatokat.

---

Ünnepélyes Megnyitóbeszéd és Programvázlat

A kiállítás címe: *„Negyvenöt év várakozás – A Balaton pasztellben”*

Alkotó: Dr. Biró Péter Gábor (Öregbiró)

Helyszín: Vigadó Kulturális és Civil Központ, Monor

Időpont: 2026. augusztus 24., 18:00 óra

---

A Megnyitóbeszéd Teljes Szövege

Szeretettel köszöntöm Önöket Monor kulturális életének ezen a különleges, ünnepi estéjén!
Egy olyan kiállítás megnyitóján állunk együtt, amelynek már a címe is lassításra, megállásra,
csendes gondolkodásra késztet bennünket:

Negyvenöt év várakozás - A Balaton pasztellben

De hogyan is kezdődik egy ilyen negyvenöt éves várakozás története?

A történet a Veszprém megyei könyvtár csendes polcai között indult. Ott, ahol egy érdeklődő
kisdiákot a szívükön hordozó könyvtáros nénik betessékeltek élete első pasztellkiállítására. Ez a kisdiák még nem tudhatta, hogy az a bársonyos ragyogás és a krétapor adta finom textúr
nem más volt, mint termékeny talajra hulló, évtizedek múltán kicsírázó mag, egy mag, amely
2020-ban szárba szökkent, s melynek terméseit ma este, itt Monoron kóstolhatjuk.

De mielőtt azt hinnénk, hogy a mi Doktor urunk már gyerekként is csak a könyvtár
csendjében ült, el kell árulnom egy kis titkot. Általános iskola alsó tagozatában
Balatonfüreden volt egy olyan tél, amikor 5 héten keresztül nem volt módjában iskolába járni
- lehetséges, hogy ebben közrejátszott az is, hogy 5 héten át be volt fagyva a Balaton, így a korcsolyázás akkoriban picit fontosabbnak tűnt, mint az elme pallérozása. Ma persze ezt már nagyvonalúan úgy fogalmazza meg, hogy ő bizony a jeget tanulmányozta!

És hogy mennyire ismeri a Balatont? Nemrégiben egy sportorvosi igazoláshoz ki kellet töltenie egy rovatot, ami arról érdeklődött: ", Hány éve vitorlázik?" beírta: 54.

Nos, minthogy e sorok előadójának volt szerencséje a doktorral vitorlázni, felelősséggel állíthatom: az 54 év előképzésből adódóan a vendégekre maximálisan figyelő vitorlázás elsajátítása tökéletesen sikerült!

ÍME A HOMO LUDENS

Az emberi kultúra, a gondolkodás, és a társadalom alapvető része a játék mert nem csak a munkából vagy a racionális cselekvésből állunk. Biró Pétert ilyen embernek ismertem meg akkor, amikor festészetről, alkotásról még szó sem volt. Inkább a „befogadó” kifejezés illett rá. Így utólag már összeáll a kép. Határtalan szeretete, tisztelete a minket körülvevő természet és embertársai felé, humanitása, határozott, kimondott véleménye mindenről, amit tapasztalt, széles körű műveltsége, kísérletező kedve, életigenlése számomra a reneszánsz embert testesít meg.

A víz iránti szenvedélyében mindig volt egy szilárd iránytű: a család. Mindig nagyon figyelt arra, hogy a család együtt érje el a sikereket, mint például 2022-ben, amikor a Kékszalagon a saját osztályukban bajnokok lettek, mégpedig úgy, hogy kizárólag a család volt a fedélzeten. Átadta nekik a tudást, a tapasztalatot és a Balaton iránti alázatos szeretetet.

És tulajdonképpen a pasztellképeivel is pontosan ezt teszi.

Majdnem fél évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy Dr. Biró Péter Gábor - vagy ahogyan sokan ismerik: az Öregbiró - maga is krétát vegyen a kezébe. Ám amikor ez megtörtént, elámult azon a bőségen, amit ez a technika nyújt: a színek tiszta ragyogásától a lágy egymásba mosódásig, a gondolatok, érzések és hangulatok őszinte megosztásáig. Képeinek középpontjában a táj áll, s mindenekelőtt a magyar tenger: a Balaton nevű csoda, amelynek nemcsak a vizét festi, hanem azt az otthonosságot és fényt is, ami gyermekkora óta kíséri őt.

Miért különösen fontos ez az esemény számunkra ma, a 21. század mindennapjaiban?

Mindannyian érezzük, hogy egy rohanó, zajos világban élünk. A felnőtteket a mindennapi teendők sora és a megfelelési kényszer szorítja, míg a gyermekeink és fiataljaink már egy olyan digitális környezetben szocializálódnak, ahol minden inger azonnali, gyors és múlékony. Ebben a felgyorsult térben a művészet nem luxus, hanem létszükséglet.

A művészet az a menedék, amely képes megállítani az időt. Egy-egy kiállítás megtekintésének a hozadéka - különösen a fiatalok körében - megfizethetetlen. Amikor egy virtuális térben nevelkedett fiatal megáll egy fizikai alkotás, egy pasztellkép előtt, hirtelen megtorpan. Abban a pici megtorpanásban egy egészen más világ nyílik meg előttük: a mélység, a türelem, az igazi jelenlét világa. Látja a krétapor nyomát, a papír textúráját, megérzi az alkotó keze nyomát és lelkét. Rádöbben, hogy a világ nem csak a képernyő sima felületéből áll, hanem valódi, mély és átélhető szépségekből.

A művészet feltölti a felnőtteket, formálja a fiatalokat, és nyitottságra, érzelmi gazdagságra neveli a legkisebbeket. Óriási a felelőssége tehát azoknak az intézményvezetőknek, döntéshozóknak és pedagógusoknak, akik felismerik a kultúra megtartó erejét, és lehetőséget adnak egy-egy kiállítás megrendezésére, utat engednek az alkotásoknak és nem csupán képeket tesznek a falra: teret nyitnak a találkozásoknak, az értékeknek és a közösség lelki gyarapodásának.

Hálánkat kell hát kifejeznünk nekik a magyar kultúra sok évtizedes patronálásáért, és a jövő generációi érdekében tett értékmentő erőfeszítéseikért, de hatalmas köszönet illeti azokat a segítőket, családtagokat, barátokat és szakembereket is, akik a háttérben dolgozva, áldozatos munkájukkal lehetővé tették, hogy egy ilyen tárlat megszülessen és kapuit megnyissa.

A szabadság a vásznon: Távol az izmusoktól

Amikor majd nézik a képeket, sétálnak egyik től a másikig, elképzelhető, hogy kialakul majd egy furcsa érzés: hogy tudniillik mintha hiányozna valamifajta folyamatosság, egy háttérben lévő egység. És igen! Bingó! Hiányzik az IZMUS, hiányoznak a címkézhető dobozok, melyekbe a műveket pakolni lehetne!

És ez szándékos. Ahogyan ő maga fogalmaz: „Mindent elkövettem és a jövőben is el fogok követni azért, hogy a mindent eltaposó szörnytől, az IZMUSOK bármelyikétől távol maradjak. Ha vesztenék, elveszne egyéniségem, a szeretett sajátból lenne valamiféle 'egy a sok közül'! Ezt nem engedhetem meg magamnak!”

Ez az őszinte, skatulyáktól mentes művészi szabadság az, ami minden egyes képét egyedivé és megismételhetetlenné teszi.

Péter hitvallása, hogy nem tartozik és nem is akarja semmiféle izmus béklyója alá besorolni magát. - méltányolandó. De tudomásul kell venni, hogy az évtizedek alatt őt ért élet és művészi élmények észrevétlenül hatottak rá.

Gondolom, most sokan megbotránkoznak, hogy ha Egry József balatoni indíttatású képeire hivatkozom. Ő is expresszionista, konstruktivista stílus mentén alakította ki természetelvű egyedi stílusát. Élményeik az imádott, a simogató, a szeszélyes, a haragvó, a kiismerhetetlen BALATON.

Nem akarom én Biró Pétert Egry Józsefhez hasonlítani, de azt látnunk kell, hogy ez a csoda őt is rabul ejtette már akkor , mikor nem is gondolt arra, hogy ezt az élményt meg fogja osztani velünk.

A víz, a nap, a felhők, a ház, a fa már nem konkrét jelenség, hanem stílusalkotó fénytünemény, egy kozmikus világélmény vetülete.

Vajon miért van szüksége egy városnak, egy kisebb közösségnek a művészet jelenlétére?

Mert a művészet világa alapvetően ítélet-, irányultság- és politikamentes, tiszta tér. A művészet nem elválaszt, hanem összeköt. Nem megoszt, hanem hidat épít ember és ember, generáció és generáció között. Egy város életében a közösség közös kulturális élményei adják meg az igazi tartást és identitást. Olyan menedéket teremtenek, ahol mindannyian egy nyelvet beszélünk: a szépség, az emberség, a hit és az értékteremtés nyelvét.

A kitartás, a gyógyulás és az elhivatottság ereje

De a képek mögött felsejlik egy még mélyebb, megrendítő és felemelő emberi történet is: a kitartás, az elhivatottság és a megállíthatatlanság példája. Még csak néhány esztendő telt el azóta a nehéz időszak óta, amikor egy súlyos betegség miatt egy egész éven át nap mint nap az életéért kellett imádkoznunk. Ám az ő lelkében a teremtő vágy és az életerő erősebbnek bizonyult a kórnál.

Már a betegágyára is kért magának olyan eszközt, amin először fekve, majd később ülve, s végül - Isten kegyelméből – állva alkothatott, krétázhatott. Ahogyan ő maga mondja: többek között a művészet és az alkotás által gyógyult meg.

Saját bevallása szerint ugyan sosem volt túl szorgalmas, de mindvégig mélyen tudta és érezte: még dolga van e világon. Még meg kell felelnie a kötelességközpontú európai keresztény kultúrának - annak a szellemi és erkölcsi alapnak, ami egész életét és munkásságát irányította. Ez nem kis feladat és nem kis munka. Néhányszor már hallhattuk tőle az ókori bölcsességet: ‘Ars longa, vita brevis’ - a dolog sok, az élet rövid. Hát ennek a felelősségteljes, szép elhivatottságnak a szellemében alkot ma is ilyen hihetetlen tempóban és lendülettel.

Ahogyan egykor a veszprémi könyvtárban jó helyre hullott az a bizonyos mag, vagyis Dr. Biró Péter Gábor szívének kellős közepébe, bízom benne, hogy a tárlat képei előtt is lesz legalább egy kisdiák vagy fiatal, akinél a megtorpanás pillanatában kialakul vagy megerősödik az igény a képzőművészet iránt - legyen akár értő látogató, műkedvelő, vagy a jövő eljövendő képzőművész alkotója.

Kívánom mindannyiuknak, hogy a képek előtt megállva lelassuljanak, engedjék át magukat a pillanatnak, és vigyenek magukkal egy csipetnyit a Balaton fényeiből, a gyermekkor otthonosságából és az alkotás öröméből!

Ezzel a kiállítást tisztelettel és szeretettel megnyitom!